Hanyatt vágtuk magunkat az ágyon...én kezdtem a zokogást. Ma annyira röhejes ez az egész jelenet!

Fekszünk az ágyon, elázva szerencsétlenségem könnyeiben elemzem, hogy mennyire és miért vagyok én más: miért utálnak, a közizlés és én mérföldekre egymástól, hogy nem tudok s nem is akarok beilleszkedni. Aztán ahelyett, hogy visszalöknél a szakadék széléről, velem zuhansz...és együtt nyavajgunk ...

Elcsesztünk egy fél estét.... ?

Nehéz volt elfogadnom, hogy amit csinálok, az nem populáris. Éreztem a kirekesztettséget. Ők voltak többen. Nem voltam jó helyen. Magamba zuhanhatok, alkalmazkodhatok a vélt igényekhez, vagy abba hagyom ezt az egészet! vagy csináljam tovább és várjam a közönségemet? Szükségem van a közönségemre!.

Az utóbbit teszem...mégis szar érzés. Jó lenne, ha szeretnének.

 

Álltam a standomon. Jött az ügyes (még a helyi tv-ben is szerepelt) kislány anyukája, nagynénje. Nézegették a képeket. Nem a kép témája, tartalma érdekelte őket, hiszen maguk is művelői a „művészetnek”, hanem bennfentes kérdéseik a vászon, a papír és a paszpartu beszérzésére vonatkoztak. Készségesen válaszoltam. Ez nem az a titok amely felfedésével bármit veszíthetnék. Nálam nem a vászon, a látványos technika a fontos. (Noha az utóbbi évek keserű tapasztalata mást igazol.) Látogatóim arcán, testtartásukon az izolált helyzet adta magabiztosság tündöklő mámorító varázsa. Mint a falusi szépek, ahogy az öntudatukat erősítő tekintetek bűvkörében belibbennek a kocsmába, majd ugyanezek a szépségek más közegben már elbizonytalanodnak, kevésnek érezhetik magukat....És beszélgettünk.

Megnyíltak. Ingatag érzés a magabiztosság! Kiderült nincs munka, bármi jó lenne. A vászon és a paszpartu ötödrangú dolog.

 

A szöveget kevesen olvassák. Egy nagyon kedves bácsi, régen az erőmű vezetője, francia költő baráttal, aki haza látogat néha, s maga is írogat a helyi újságban, mesél a komáromi családi drámákról. Vannak rokonai, akik ugyanott élnek ősidők óta, állampolgárságuk többször változott anélkül, hogy őmaguk elköltöztek volna. Ő nem lát ellentétet szlovák, magyar között. Szerinte a politika szítja az ellenségeskedést mindkét oldalról, s ezt nekünk nem szabad hagyni.

A halakról majd írni fog, mert tetszik a gondolat, hogy egy vízben élünk magyar és szlovák halak. Nem vagyunk kevesebbek, sem többek, s együtt kell élnünk.

Az absztrakció tőle távol áll. Sokkal jobban szereti a kevésbé elvont dolgokat. Kapóra jött, mert ennél tisztábban nem lehetne követni az absztrakció létrejöttét, mint a kiállított anyagomban. Erről is szól. Felhasználtam az alkalmat, hogy kicsit beavassam, s végig vigyem a valóság és az elvont üzenet létrejöttének folyamatán. Hálából kezet csókolt, mint egy régi vágású úr. Élmény volt vele.

  

Már azért is megérte volna, ha csak egyetlen olyan látogatóm van, aki libabőrös lesz a képeimtől. És ez megtörtént. Egy fiatal lány, aki jár kiállításokra, de az utóbbi években nem érintette meg semmi, és most nézzem, libabőrös. Nagyon tetszik.

A párjának is, de ő visszafogottabb, hisz férfiből van, s pár méter távolból figyel. Ezt tette velünk a piedesztálra emelés: a művész megközelíthetetlen, a művészet eltávolodott.

 

Egyik látogatóm maga is kiállító, a sátorból jött, s látott bennünket, ahogy elmentünk a standja előtt. Zavarban van, hogy ő épp akkor evett. Most én eszem, vágok vissza viccesen, hogy oldjam a zavarát. Biztosan emlékezetesek lehettünk, de sajnos én egyáltalán nem emlékszem rá. Hiába próbálok kedves lenni, alig tudom oldani a zavarát. Mintha valami csodalény lennék, olyan asszony, akivel ő nem szokott találkozni. „szépek”-mondja tétován. Megígérem, hogy meglátogatom én is.

Tévednék? Mintha ugyanaz az ember jött volna vissza. Már nem az első, de valahányadik sörösdoboz a kezében, bátorságot merít belőle. Körül néz. Árlistát kér. Kérdezem, pontosan melyik kép érdekli. Mondok egy árat. Aztán átvált a grafikákra. Mondom, hogy a hátulján rajta van mindegyiken az ár. Talán mégis nagyon föláraztuk Krisztával! Ő volt az a vendég, akin éreztem, valóban haza akar vinni belőlem egy darabot.

 

Aztán volt egy svéd társaság. Ők voltak azok, akik megálltak a „Szatyrok” képem előtt, s hosszasan, komolyan elemezték. Nem hiszem, hogy ez esetben számított a névadás. Ellenben két pasi azért lépett vissza az ajtóból, mert észrevették a „Vízőrzőt” Tetszett nekik, hogy egy palack vízet őriznek.

 

Egy idős házaspár megállapította, hogy szépek a színeim.

Egy kislány berohant, s a bodegás képhez hívta a mamáját. Volt olyan pár, aki pontosan tudta, melyik az a ház, amelyik a fényképen van. Ezek mellett a házak mellett éltek. Érezték, s tetszett nekik a megfogalmazás iróniája, s jóindulatú melegsége. Valami hasonlót éreznek ők is. A kádári kispolgári idealisztikus létet: az olcsó, bájos, önkifejezést sem nélkülöző hétvégi házak komfortja az erőmű, elektromos elosztók, antennák árnyékában.

Egy pár pedig a „Kenu”-ban ismerte fel saját élményeit... és még a kenujuk színe is ilyen volt!