Csak a szél? avagy egy romantikus vacsora a holdfény árnyékában

Süt a nap. Ez önmagában is nagy csáberő, hogy eltántorítson a mozitól. A filmtől félek, de akarom. Szembesülni szeretnék a témával, tudom nem könnyű így a Rózsadombról leereszkedve, a lámpánál álló hajléktalanok mindennapi látványától megkeményített lélekkel. Néha az ember kirándul a purgatóriumba, de vigyáz, hogy ne legyen koszos a cipője. Kiváncsi vagyok mit ad a film.

Minden keretes történetről Pikó András jut eszembe amióta Tóth Kriszta novellájában a keretességet kereste, mintha ez a megoldás komplexitást jelentene. Keret! Az van: elején temetés, végén temetés. Közte a film. Az első kockák a temető melletti szemétkupac mögött ólálkodó gyerek szemszögéből mutatják a tájat. Ismerős minden. A nyitókép perspektívája, ahonnan a cigányság láthatja a világot a szemétdomb mögé száműzve, elrejtve a normális világtól, úgy mint akármelyik normális faluban.

A történet lassú, monoton. Nem tesz mást, mint jelen van a kamera és közben mutat. Mutatja a családot. Az anya két műszakban dolgozik, a lány tehetségesen rajzol, (de ez csak felsejlik: az emosok holnapra rendelnek egy tetkómintát körömlakk fejében. Ez olyan lányos dolog. Békeidőben ilyen csajosságokból állna az ábrándos serdülőkor), a fiú iskolát kerül, bunkert épít, hogy rossz időkben ide lehessen bújni (közben amúgy „fiúsan” gumiabroncsot görget menet közben) Nem idealizál semmit. Látjuk a „fajtából” az uzsorást, a fogatlan gyermekével nem törődő alkoholistát, a magatehetetlen nagyapát, a kocsma előtt kötekedőket, a mocskot, a kuplerájt.

A filmben mindenki megy. Mindenki, akinek dolga van, egyedül, hosszan, unottan. Akik nem mennek, már nem viszi a lábuk sehova. Kevés a jelenet, ezért mindegyik különös jelentőséggel bír: a rendőrök párbeszéde az üzenetről amit jobban kellett volna csinálni, nem a dolgozó cigányokat öldösni, hanem a henyéket, vagy hogy a buszsofőr szórakozásból 20 méterre áll meg a megállótól.

Mindent megúszni kell. Normálisan legalább egy indulatnyi emberijogi „kurva anyád” elhangozhatna a zrikálásokra, de nem...marad az állandó menés a visszafojtott feszültségteli erdőben.

A háttér szövegek és elhangzás módjuk zseniális! Ennél unalmasabbul beszélő tanárnő, mint aki az emberré válás legfontosabb mozzanatáról, a kiváncsiságról beszél, miközben az osztály alszik, nincs. A putriban a magára maradt lánygyermek mögött az anyaság szépségeit fejtegeti egy női magazinműsor.

A stáblistára is figyelünk, nemcsak szokatlan haladási iránya miatt (fölülről lefelé halad), hanem hogy legyen időnk visszatérni a való világba. Abból a való világból, amiről tudjuk, hogy létezik, de nem tudunk mit kezdeni vele. Nyolcan vagyunk a nézőtéren, már a vászon is kifehéredtt...mert ez egy Művészmozi.

Kilépve a moziból a külvilág támad. Nem steril élmény éri az embert egy nap. Olyan dolgok is beszivárognak, amivel nem számolt, s montázsszerűen összeadódnak a képek, így a társadalmi kontraszt még élesebb.

Korán van. Gyakorlatilag nem ettem egész nap, ketten vagyunk, gyerekek nélkül. Kipróbáljuk az új bistrot a Lánchíd oldalában. Fantasztikus borválaszték! Kérek egy pohár 2007-es Turult Vesztergombi pincészetéből. Jól esik a malaccarpacciohoz friss tormával. A pincérek kifogástalan visszafogottsággal szolgálnak fel, a helyiség trendi, az árak még külföldinek is erősnek mondhatóak. A pincér finoman tudtomra is adja, hogy ez cak előétel, de nekem, aki az élvezet kedvéért bekap néhány falatot, elég.

Minden stimmel. Egy idegesítő pont van csupán, az ajtót támasztó bűzlő hajléktalan megjelenése. Kínos. Hess! A vendégeket zavarja a látvány, nem akarják, hogy belemásszon a képbe valami oda nem illő érzelem, hasonlóan mint mikor egy döglégy beleragad a friss festékbe. Eltántoríthatatlanul.

A dunai panoráma pazar, biciklisek húznak el mellettünk. A sétány, mintha a Balaton partján lennénk, ott is elhúznak a biciklisek a tavasz illatában. A város elcsendesedett alapmoraját felülmúlja a sirályok egymásba vágó síros visító évődése.

Idilli kép. Ebből a szögből még a várat sem láttam. A kivilágított gótikus kápolna ívei újszerűnek hatnak, mint minden olyan élmény, amelyet új szemszögből vizsgálunk. A Gellérthegy sziluettje csodálatosan magasodik a holdfényben.

Eszembe jut egy másik hegy, a Normafa, meg egy új női magazin vezető interjúja egy szimpatikus családanyával. Aki sok gyereket szül, s reggelente a Normafánál fut hasonló sorsú asszonytársaival, akiknek hozzá hasonlóan rengeteg a teendőjük. A gyerekeket nem győzik összeszedni a sok különóráról, jön a bejárónő, a kertésszel is egyeztetni kell. Sok gond van a gyerekneveléssel: a fiúkat fiúként, a lányokat lányként kell nevelni.

...és Jakab hangja: „Szerintem nem lehet átugrani a lényeges dolgok fölött. Nem szeretem a pusztán esztétizáló művészetet. A művészet fogalmazzon meg valamit. Közvetítsen érzést, értéket, indulatot.”